Ady Endre - szerelmi költészete (1877-1919)

Érmindszenten (Erdély északi része) született. Apja Lőrinc hétszilvafás nemes. Anyja Pásztor Mária papok és tanítók leszármazottja a gimnáziumot a Nagy Károly Piarista gimnáziumban végzi, majd a gimnázium felső osztályát Zilahon, református gimnáziumban folytatja. Debrecenben jogi akadémiára iratkozik, de otthagyja és újságírással kezd foglalkozni. A debreceni Hírlap munkatársa és itt jelenik meg az első verseskötete “Versek” címen 1899-ben. Ez a kötete még nem az igazi Ady hang.

A lírai nyelv sajátosságai Ady Endre "A halottak élén" című kötetében

1.     Ady Endre élete:

Ady Endre 1877-ben született Érmindszenten, ami a mai Románia területén található. Édesapja Ady Lőrinc, paraszti sorsban élő nemes, édesanyja Pásztor Mária, aki papok és tanítók leszármazottja volt. Birtokos családból származik, de de lesüllyedt és paraszti sorsban élt. Öccse Ady Lajos magyar-latin szakos tanár, aki a családnevet Ond vezér nevéből eredeztette. Elemi tanulmányait szülővárosában végezte, 1888-tól Nagykárolyban, 1892-től pedig Zilahon járt gimnáziumra. Már ekkor kedvelte a folyóiratokat, sokat is olvasott. 1896-ban érettségizett, jeles eredménnyel. Még ebben az évben Debrecenben elkezdte a jogi egyetemet, de hamar otthagyja. 1899-től a 48-as érzelmű „Debrecen" című folyóirat szerkesztője, majd 1901-ben Nagyváradra került és ott a „Nagyváradi napló" szerkesztője lett. Éjszakai életet élt, nappal aludt altatók segítségével, aminek negatív élménye egy éjszakai kaland Mihályi Rozáliával, akitől elkapta a szifiliszt. Erről szól az egyik novellája „Mihályi Rozália csókja" címmel. Ezután találkozott élete első nagy szerelmével, Diósy Ödönné Brüll Adéllal, akivel 1904-ben egy évet tölt Párizsban. Itt ismerkedett meg a francia szimbolizmussal, hatottak rá a költők, és itt vette észre, hogy milyen elmaradott a magyar költészet a nyugatihoz képest. 1906-ban jelent meg az első igazi verseskötete,  „Új versek" címmel. Ezzel a kötettel sokak szembefordulását eredményezte, főleg a gőgös, arisztokratikus hangvétel és a merész szerelmi líra miatt. Emiatt elmenkült Párizsba, több mint egy évig hagyta el hazáját, majd 1907-ben tért viszza, ahol az új kötete, a „Vér és arany" miatt újabb heves támadásokkal kellett szembenéznie. 1908-tól a „Nyugat" első nagy nemzedékének tagja lett, egészen a haláláig itt volt szerkesztő. Nagyváradon a „Holnap" irodalmi taársaság élén állt, és nagyrészt az ő verseivel megjelent „ A Holnap antológia". 1908-ben megjelent újabb kötete „Az Illés szekerén" címmel, aminek fő témája az istenes és forradalmi versek. 1909-től egészségi állapota romlott a vérbaj miatt, emellett a Lédához fűződő lapcsolata is elhidegülni látszott. Ekkor évente jelentek meg kötetei 1914-ig. 1909-ben jelent meg a „Szeretném, ha szeretnének", 1910-ben „A Minden-Titkok versei", 1912-ben „A menekülő Élet", 1913-ban „A Magunk szerelme" és 1914-ben a „Ki látott engem?" című kötet. 1912-ben A léda kapcsolat véglegesen felbomlott, erről a szakításról írta az „Elbocsátó szép üzenet" című versét. Ezután megismerkedett Boncza Bertával, aki ekkor még csak 16 éves volt.  Erdélyi lány volt, Ady verseiben csak Csinszkának nevezte őt. 1915-ben házasságot kötöttek, az első éveket Csucsán töltötték. A házasságuk nem volt felhőtlen, de az I. világháború miatt a lány védelmet nyújtott a költőnek. Egészségi állapota is romlott, alig adott már ki verseskötetet, az utolsót Hatvany Lajos segítségével adta ki 1918-ban „A halottak élén" címmel. Ezután válságosra fordult betegsége, 1919-ben halt meg. 1923-ban jelent meg egy posztomusz kötete „Az utolsó hajók" címmel. A Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában temették el a nemzet halottjaként.

2.     Ars poetica:

Egy új hangot, egy új verselést és új nyelvi megjelenítést hozott a költészetben. Műveiben gyakran használt szimbólumokat, nagyon sokan nem értették emiatt versit, ezért magyartalansággal vádolták. Gőgös hangvételűek művei, magát mindenkinél jobb költőnek tartotta. Költői hitvallása a „Góg és Magóg fia vagyok én..." című versében jelenik meg. A magyar lírát újítani akarja megújítani a hagyományok megtartásával. Megvolt benne a küldetéstudat, a nehézségek ellenére is újításra van szükség, amit végre fog hajtani.

3.     „A halottak élén" című kötete:

Az I. világháború kitörésével Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. Apokaliptikus képek sokaságában jelenik meg az értelmetlen, az egész emberiséget fenyegető öldöklés, és félrerémlett az általános elembertelendés szörnyű lehetősége is. A költeményekben új küldetéstudat fogalmazódott meg, az emberiség nagy kincseit kell bekvártélyozni a szívébe és ezeket átmenteni egy új emberű új világ számára. Előre látta a katasztrófát, azonnal szembefordult a nacionalista ujjongással. Gyűlölte a vérontást és az emberi jogok pusztítását, szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen, elszörnyedés a szörnyűség miatt, amelybe belekényszerítették Európa népeit. Különösen fájt neki, hogy a magyarság mesebeli hősiességgel félrevezetten, idegen érdekekért, a bajban levő messze városért gyűrkőzik a Halállal, vérzik a harctereken. Úgy látta, hogy a múltja bünteti ezt a népet, és most az a végzet sújt le rá, amely valaha ide sodorta, rossz helyre, idegenbe, rokontalanul, ellenséges erők ütközőpontjára. A nemzetostorozó hangulatot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében. A kötet egy előhangból és kilenc versciklusból áll, amelyekben témák köré csoportosítja verseit. Szerelmi költészete ebben a kötetben kevésbé jelentős, istenes és forradalmi költemények itt is megjelennek, de a világháborús költészete és a magyar sorsról írott versei jelentik azonban a kötet gerincét.

4.     Emlékezés egy nyár-éjszakára:

Ez a kötet bevezető verse, 1917-ben íródott, amikor a háború totális jellege kezdetét vette. Emlékként a fiktív énje a háború kitörésének rémületes, júliusi éjszakáját idézte meg. Eltérő sorközökkel hanzik fel a refrénszerűen visszatérő „különös" szó, ami a mű kulcsszava is egyben. Csak a vers végén, a kísérteties csodás előjelek túlzó halmozása után válik a furcsa különsség rettenetté. Mert pánikot, katasztrófaélményt közvetít a vers, a végzetes fordulat élményét. Felborult az élet addig szokásos értékrendje, minden a visszájára fordult. A világot elsüllyesztő éjszaka a teljes értékpusztulás tragikus megérzését sugallta, az emberiség jövőjét kétségessé tette a reménytelen kilátástalanság. Poétikai funkciója van a rímszóként is hangsúlyozott „volt" létigének, függetlenül az egyes mondatokban hordozott jelentésétől azt érzékeltette, hogy valami véglegesen és végzetesen múlttá vált, megváltozott. Kettéhasadt a világ, amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét. Régmúltba süppedt minden, ami korábban létezett, úrrá lett a visszavonhatatlan befejezettség érzésére. A költemény a tetőponton, az apokalipszis angyalának látomásával indul. Ez a biblikus rájátszás a pusztulást hívja elő, ezt felerősíti a világvégét hirdető angyal minősítése. Szétbomlott és összeomlott minden a különös éjszakában, csillagok hullottak egymásba, bűnné vált az erény, tombolt az őrület. Hirtelen kezdődött be a változás, semmivé foszlott a békés, falusi idill. A meghittség helyét az otthontalanság idegensége töltötte ki. Ellentétükbe csaptak át az erkölcsi értékek, fonákjukra fordultak az emberi együttélés szabályozói. az értéktelen, a rossz lett cselekvője. Az emberi esendőség, a szeretethiány mértéktelenné vált, és az ember azon a világvégi éjszakán egy kicsit törpült. Megjelent az iszonyúság, a félelemmel teli borzalom és kaján örömmel hajolt rá a lelkére. Feltört a tudatalatti mélységből az ösztönvilág vadsága, a kultúra által elfojtottnak hitt ősi barbárság. Úrrá lett az értelmetlenség, a gondolat tagadása, megőrült a világ, és világ elvvé vált az irracionális. A befejező részben az egyén került a középpontba, aki képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, és aki a világot megrengető rettenetes éjszaka emlékeinek a hatása alatt áll. A halál közelébe sodródva, reménytelenül, mégis az utolsó ítélet Istenére várva csak emlékezni tud.

5.     Ember az embertelenségben:

A költő szembehelyezkedett a háború Tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban. Ennek a bizonyítéka ez a vers. Az első versszakban metonímiák sora jelezte az egyén testi-lelki tépettségét, a szív, a szem, a torok és az agy képei sugallták a személyiség összetörtségét. A háború öldöklő iszonyatát is metonímiák hordozták, puskatus zúzta a szívet, a szem ezer rémséget látott, a kiáltást néma dzsin tette lehetetlenné, az értelemmel a Téboly került szembe. A bénaság állapotához az idő összezavarodása is hozzájárult. Ebben a kétségbeejtő helyzetben, az embertelenség világában a vers lírai hőse szinte elveszítette életlehetőségeit. Önmagáról ezért ismételten, mint halottról beszél. De ezzel a halotti cselekvésképtelenséggel szegül szembe a „mégi" dacossága. A minden gyászok megértése, a minden Jövő féltése, menekülő fajtájának szánalma szab számára törvényt, hivatást, sokért kell élnie, át kell mentenie a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit, a nagy kincseket, akiket lopnak, meg kell őriznie a szebb tegnap reményeit a holnap számára. A lezárásban újra felidéződik a háború iszonyata, de a költő legutolsó kiáltása mégsem a gyűlölködő nacionalizmus, hanem az emberség hangos követelése az embertelenség idején.

6.     Az eltévedt lovas:

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette meg Ady ebben az alkotásban. Néhány hónappal a háború kitörése után közölte a „Nyugat". Ekkor már távoli messzeségbe tűnt a háború vége, szétfoszlottak a pár hónapos diadalmenet illúziói, és a gondolkodó embereket megrettentette az évekig elhúzódó öldöklés lehetősége. A cím és a vers arról vall, hogy az új háború a maga beláthatatlan szörnyűségeivel az emberiség történelmi méretű katasztrófája, végzetes eltévelyedése. Az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül új hináru útnak vág neki, és ezen az úton lesben áll és ráront az emberellenes vadság. A költemény hősének a képe csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel, csak hallani a vak ügetést, és később nem tudunk sem tudunk meg többet róla, legalábbis vizuálisan nem jelenik meg belső látásunk előtt sem. És ahol csak a hang van, és hiányzik a látvány, ott elővarázsolódik a kísértetiesség. Útja egyébként is erdők és nádasok között, sűrű bozótban visz, és a novemberi omló köd és a fény nélküli sötétség láthatatlanná teszi alakját. Ami vizuálisan is megjelenik a versben, az a színtér, amely az emberi létezés időtlen tája. A lovasra az örökös ügetés jellemző, és egyszerre él a múltban és a jelenben, a jövő teljesen eltűnik a versben a lovas eltévedése miatti céltalanság miatt. A színtér kísérteties és titokzatos, a rémmesék ijesztő légköre uralkodik rajta. Előbújnak az ős sűrűből a régi babonás mesék rémei, a süket ködben hallani lehet a negatív csengésű régi tompa nótát. A történelem előtti emberellenes szörnyek veszik körül az útnak induló lovast, a küzdő, sorsa értelmét kereső embert. A háború iszonyata újra az emberiség nélküli, az emberellenes ősvilágot, annak rémeit támasztja fel. A pőre síkot, a megművelt földeket birtokába vette a Múlt, hirtelen az ősi borzalmakat rejtő erdők és nádasok jelentek meg rajta, telve csupa vérzéssel, csupa titokkal, hajdani eszelősökkel. Múlt századok ködébe bújt ismét az egész tájék, és itt, fények nélküli, pusztulást sejtető hínáros utakon üget tovább az eltévedt lovas, és a köd-bozótból kirohan a megtestesült dehumanizált vadság.

7.     Mag hó alatt:

Ebben a versben is hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, a költő minden átélt borzalom ellenére is hisz abban, hogy az élet elpusztíthatatlan, és nemcsak a természetben következik a tél után tavasz, hanem az emberiség történetében is. A költő a múlt érzékeit megőrizve várja az emberiség újjászületését, új tavaszát.

8.     Őrizem a szemed:

A kötet utolsó szerkezeti egységében, a „Vallomás a szerelemről" fejezetében találhatók meg a Csinszka-versek. 1915-ben kötött házasságának, és a Csinszka-szerelemnek tanúságai, az „Őrizem a szemed", a „De ha mégis?" és a „Nézz, Drágám, kincseimre" című költeményei, amelyek a Léda-szerelem lírájával, szerelmi szenvedélyével szöges ellentétben állnak, kiegyensúlyozott, gyöngéd szerelem képeit elevenítik fel. A vad háborúban ez a szerelem volt a menedék a betegeskedő költő számára. Csinszkában a féltő, óvó, otthont teremtő nőt találta meg. Az „Őrizem a szemed" nagy szenvedélyektől mentes, letisztult szerelem ez, amely segít a szépség, az idill, a humánum megőrzésében az I. világháború szörnyűségei közepette. A vers a költő féltő szerelmi vallomása, nem a szerelmi szenvedély, hanem a társra találás öröme és az otthon békéje jelenik meg benne. A letisztult szerelmi érzés egyszerű nyelvi kifejezésmódot hív életre, a vers szóanyagában, képeiben és nyelvtanában is a köznapi beszédhez közelít. A vers a népdalok egyszerűségét utánozza, az ismétlések, a keresztrímek és a hangsúlyos verselés együttesen adják a vers megkapó szépségét. A költői elemek gyöngédségét, ragaszkodást, harmóniát fejeznek ki. Az egyén és a világ sorsa bizonytalan és kiszámíthatatlan, mégis az élet felborult rendjével szembeszegül a harmónia és a boldogság akarása.

Ady Endre Világháborús költészet

- Az 1914 júliusában kitörő I. világháború Adyban új küldetéstudatot ébresztett

- Rögtön az első perctől a nacionalista eszmék ellen fordul

- A múlt átértékelődik benne, a humánus értékeket őrző közelmúlt értékké válik

- Félti a magyarságot, amiért vakon idegen érdekekért küzd, együtt érez népével a nagy tragédiában

Emlékezés egy nyár éjszakára

- A halottak élén c. kötet legelső verse.

- 1917-ben jelenik meg a Nyugatban.

- Egy különös éjszaka látomássorozatának emléke a vers

- A vers három részre tagolható:

• a mindennapi valóság képei

• a valóságos világon túlmutató, de ismert jelképek

• a költői én látomásai

- A mű a tetőponton indít: az Apokalipszis dühödt angyalának látomása (elővetíti a teljes pusztulást)

- A világ kettéhasad, minden a visszájára fordul azon az éjszakán („Csörtettek bátran a senkik / És meglapult az igaz ember”)

Falusi idill   Megőrül a világ

- ménesünk

- csikónk

- jó kutyánk

- szolgálónk - szeretethiány

- az ember erkölcsileg eltörpül

 káosz, iszonyúság, borzalom

- A költő a rettenetes éjszaka emlékének „mind mostanig” hatása alatt áll.

Az eltévedt lovas

- Az emberiség történelmi eltévedését jelenítette meg Ady ebben a művében

- Az elnyúló háború borzalma ekkor már valós fenyegetést jelentett, és erre egyre többen ébredtek rá

- Az történelem útvesztőjében eltévedt emberiség jelképe a lovas

- A lovas nem jelenik meg előttünk, csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel bennünk (pl.: „vak ügetés”)

- A táj is kísérteties, félelemmel és szorongással teli a táj, mely egyben az emberi létezés időtlen táját jelképezi

- A jövő teljesen eltűnik, a lovas céltalan, kilátástalan

Ember az embertelenségben

- Ady világháborús költészetének csúcspontja

- Történelmi háttér: Románia titkos szerződése az Antanttal (román csapatok indulnak Erdély felé, az ott élő magyaroknak meneküliük kelett)

- Életrajzi háttér: A csucsai kastély alatt húzódó úto vonult a menekülők áradata

- Nem a magyarságát hanem emberségét hangsúlyozza

- Kulcskifejezés: Ember az embertelenségben

• a címben

• a harmadik vsz. harmadik sorában

• az utolsó sorban

- A vers e két fogalom szembesítése

EMBER

o értelem – uralja az egész költeményt

o érzelem – szív (ötször), erő, makacs hit

EMBERTELENSÉG

o A lét értelmét vesztette

o Téboly, melyet fokoznak a borzalmak

o Rémség, dzsin (a gonosz szellem), a félelemben, rettegésben élés

- Az emberi szervek, amelyek a külső világgal összekötnek, megszűnnek létezni, hisz rátelepednek a rémségek, megsemmisülés fenyegeti az embert:

 szívre – puskatus

 szemre – rémség

 torokra – némaság

 agyra – téboly

- Nem egyforma hosszúságú versszakok, szabálytalan rímelés, többszörösen összetett mondatok

Ady Endre Szerelmi költészete

A Léda-szerelem

- Ady 1903-ban ismerkedik meg Nagyváradon Dióssy Ödönné Brüll Adéllal.

- Adynál idősebb férjes asszony volt.

- Kapcsolatukat az állandó konfliktus és az azt követő egymásra találás jellemezte („megszépítő messzeség”)

- Egyenrangú társa volt Adynak.

- A Léda szerelme szenvedélyesen érzéki, viaskodó jellegű, nagy mámorok és keserűségek jellemzik, mivel túl sokat vártak egymástól

- Kapcsolatuk és költészete pont az ellentéte a harmonikus Csinszka szerelemnek

- Kapcsolatuk 1912-ben ért véget.

Léda hatása Adyra és költészetére

- Segített rátalálni Ady igazi költői hangjára, felhívta figyelmét a modern művészetekre

- szerelmi költészetének ihletője

- Jellemző a szecessziós stílus (a hiábavalóság érzete, halálhangulat) a Léda-versekre.

Héja nász az avaron

- Szokatlan szerelmi szimbólum a héja-pár (~viaskodás)

- A diszharmonikus szerelmet mutatja be Ady

- Az egymásratalálás: „csókos-ütközet”

- A szerelem útja a Nyárból az Őszbe visz

Nyár   Ősz

- Élet

- Ifjúság

- Boldogság - Elmúlás

- Öregség

- Boldogtalanság

- Az utat egyre gyorsuló mogással írja le: útra kelünk – szállunk – űzve szállunk

- A halál és az állandó körforgás és a céltalanság gondolata

Hangutánzó szavak gyakorisága:

- felsorolás

- fokozás

- szokatlan költői kifejezések

Lédával a bálban

- Sejtelmes vízió, modern lélektani ballada

- Kétféle szerelem bemutatása:

o A boldogan bálozó párok (harmónia, öröm, életerő)

o És a halál-arcú fekete pár (Ady és Léda)

- Fő stíluseszköz az ellentétek és a jelzők használata

- A fekete pár belépésekor a sikoltó zene elhal, a boldog párok sikoltva menekülnek mikor táncba kezdenek

- Szecessziós hatás (A szerelem és a halál egybefonása), kifejezi a szerelem ellentmondásait: vágy és taszítás, boldogság és boldogtalanság

Elbocsátó szép üzenet

- Többszöri szakítási próbálkozás után ez a mű vetett véget a Léda-korszaknak

- A költő gőgős, kegyetlen és kiábrándító Lédához intézett utolsó szavaiban

- Megtagadja az asszonyt és a szerelmüket, visszavesz mindent amit egykor adott, kegyes hazugságának tulajdonítja eddigi kapcsolatukat

- Minden nőben önmagát szereti („magamimádó önmagam imáját”)

Ars poetica és lírai önszemlélet Ady Endre verseiben

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne - véleménye szerint - a "magyar faj" és a "művész" legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben. A "nagyvilágot" megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.

Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.

Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel - Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok őseivel azonosította őket. "Verecke híres útja" egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyaro. ny.-i kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.

Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: "vagyok én"; "jöttem én". kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idők új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.
Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is.

Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A "ti" tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.

Ezzel a hatalommal száll szembe - még ha reménytelenül is - a lírai én elszántsága. - A 4. vsz.-ban a "de" ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a "mégis", megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz.

A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új", ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A hiábavalóság élménye s ennek ellenére a mártíriumot mégis vállaló elszántság szólal meg A magyar Messiások c. költeményben. A nyolcsoros versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt a tragikus elbukást fokozza a kétszer előforduló "ezerszer" számhatározó erős túlzása, a szóismétlésekből fakadó rímek fáradt egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást; nem csak megokolja, hanem el is mélyíti a reménytelenséget s a céltalanságot: a megváltódás vágyát hangsúlyozó üdv szót rögtön a nincs követi, a tevéssel pedig a semmi kapcsolódik össze. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat, a magyar sivatag halálra ítél minden megváltási szándékot. A szomorúság mélyén azonban fölfedezhető a konok mégis - morál: a bukások ellenére a magyar Messiások újra meg újra, ezerszer is vállalják a megváltást ígérő küldetésüket. A strófák végi ráütő rímek poétikailag húzzák alá ezt a meg nem hátráló bátorságot.

Az új versek legelső költeményének önérzetes, profetikus hangjára rímel a kötet záródarabjának, az Új vizeken járok c. művészi öntudata. Önmagával szemben a legmagasabb igényt állítja fel. Élete nagyszerűségének és sorsszerűségének érzése szólal meg itt is, mint oly sok költeményben.

Ady Endre

a) A magyar Ugar élménye Ady lírájában versértelmezések alapján
b) Ady szerelmi lírájának két korszaka
c) Ady szimbolizmusa

A korszak irodalmi élete; a Nyugat jelentősége

Az 1867-es kiegyezést követően a gyors ütemű nagyipari fejlődés jelentősen átalakította hazánk képét. A gazdasági és civilizációs eredményekkel a honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő ország fővárosa, Budapest (1873) világvárossá lett. Szinte mindenkit építkezési láz fogott el: a Belváros mai képe ekkor alakult ki, felépült az Országház, a Halászbástya, a Műcsarnok. Rohanó tempójúvá vált az élet. A felszín nyugalmát azonban társadalmi feszültségek aknázták alá; a gyors fejlődés nem hozott demokratikus átalakulást. A századforduló felgyorsuló gazdasági-társadalmi átalakulásai az irodalmi-művészeti életben is éreztették hatásukat. A felemás polgárosodás új életérzéseket, új témákat hozott magával. A 20. század elején kezdődött Bartók Béla és Kodály Zoltán révén zenei megújulásunk; megnyitotta kapuit a Thalia-társulat, sőt Gauguin-kiállítást is lehetett látni. Ezeknek az éveknek a levegője tele volt valami különös fesztültséggel. A művészek jelszava a "modernség" lett, amely egyszerre jelentett feudalizmusellenességet is. Művészi modernség és társadalmi progresszió kölcsönösen kiegészítették egymást. Létrejött a Társadalomtudományi Társaság, s megindította a Huszadik Századot; elindult a Figyelő is. Négyesy László stílusgyakorlatain találkozott először egymással Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád.

Az igazi határkövet a megújulásban a Nyugat című folyóirat jelentette, melynek legelső száma 1908. január 1-jén látott napvilágot. Főszerkesztője Ignotus volt, (Veigelsberg Hugó), szerkesztői pedig Fenyő Miksa és Osvát Ernő. A Nyugat emblémája Beck. Ö. Fülöp Mikes-emlékérme volt, amely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte. Osvát, a szerkesztő nem író volt, hanem kritikus, s így mindig csak a tehetséget nézte, nem a politikai pártállást. A szellemi szabadság és a függetlenség fellegvára lett a folyóirat. A Nyugat cím egyszerre jelentett programadást és kihívást. Céljának tekintette a magyar irodalom nyugati színvonalra emelését, ezáltal szembefordult az ország akkori irodalmával. A Nyugat író fedezték fel Arany öregkori modernségét, Vajda, Reviczky és mások munkásságának értékeit. Ady körül, aki az új folyóirat vezéregyénisége lett, már javában dúlt az irodalmi háború, a "nyugatosok" elleni általános támadás. A támadók a Nyugatban nemzeti veszedelmet láttak, a hazafiatlanság melegágyát.

Mindezek ellenére a folyóirat tekintélye egyre erősödött; olyan kiváló nagyságok tartoztak az "első nemzedékbe", mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő. Osvát halála után (1929) Babits határozta meg a Nyugat szellemét, arculatát. 1933-tól pedig az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag tekinthető a Nyugat folytatásának. A 20-as években jelentkezett az ún. "második nemzedék": Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Márai Sándor. A 30-as években pedig kialakult a "harmadik nemzedék" Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Szerb Antal közreműködésével.

Ady Endre

Az új irodalmi-művészi törekvések az ő költészetében teljesedtek ki első ízben: neve egy új korszak kezdetét jelöli irodalmunkban. Az első olyan a magyar irodalomban, akinek foglalkozása volt az írás, hiszen művészi törekvése először publicisztikájában teljesedett ki. Vállalta a meg nem értettséget, bár mindig a figyelem középpontjában állt: eredeti költészete és újszerű, a lírát megváltoztató tevékenysége miatt.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek joga és kötelessége ítéletet mondani. Ezt a betörést egyértelműen első igazi, jelentős verseskötete képviselte, az Új versek 1906-ban. Az Új verseket beharangozó "Iró a könyvéről" című cikkében azt panaszolja el, hogy a tovább élő feudalizmus az irodalmat is a saját képére formálja, s hogy a falusi Magyarország irodalma már régen nem terem igazi értéket. Nem csoda, ha megfogamzott benne az újat teremtés vágya. A cikkben már saját korát fordulónak látja. Ady hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne - véleménye szerint - a "magyar faj" és a "művész" legnemesebb vonásai egyesülnek. Ady azonban indulása pillanatában tisztában volt vele, hogy milyen terhet vállal magyarságának lírába való bekapcsolásával. Világosan tudta: a magyar költészet áramkörébe csak úgy tudja bekapcsolni líráját, ha vállalja annak a nemzet sorsával gyötrődő tradícióit. A nagyváradi Ady tendenciájában polgári világnézete egyszerre volt hagyományosan magyar s nemesen kozmopolita. Polgári radikalizmusa a felvilágosodáshoz nyúlt vissza. S ezért derengett föl előtte már nagyváradon az európai magyarság eszménye. A város nagymértékben kitágította a fiatal Ady látókörét. Tisztán látta már ekkor a félfeudális Magyarország kórképét.

Góg és Magóg fia vagyok én...

A Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű, cím nélküli költemény az Új versek előhangja lírai ars poetica és programadás is egyben. Ady az Új versekben talált magára, ezzel a kötettel kezdődik annak a sajátos világképnek a kibontakozása, mely első ízben fejezi ki a 20. századi ember problémáit. Ady költészetéről megállapíthatjuk, hogy igen ellentmondásos; ez az ellentmondás az értelmes életet kereső, gondolkodó ember belső vívódásaiból fakad. A vers írói szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett értelmű kifejezése.
Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: szimbólumai ugyanazt az érzést szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást. Góg és Magóg szimbóluma a pogányság jelképe; Anonymus a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg népét. "Verecke híres útja" egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, "keleti" magyarsággal azonos. A költő hangsúlyozza népével a sorsközösséget: "vagyok én", "jöttem én". Be kíván azonban törni nyugatról, új időknek új dalaival. Szembekerül a "hiába" és a "mégis", s ellentétben áll a cselekedni vágyó "én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is. Megjelenik azonban a "mégis", mely nem engedni elhallgattatni magát: az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz. A költemény fő kulcsszava az "új", ez a szó viszont nem a nemzeti hagyományokat tagadja, hanem a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.

A magyar Ugaron ciklus - A Tisza-parton, A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron

Az Új versek korszakos jelentősége az új tartalomnak, új mondanivalónak új, korszerű formában való megjelenése. De mi volt ebben az új mondanivalóban, ami a kortársakat annyira mellbe vágta? Ha megvizsgáljuk a kötet kritikáit, azonnal látjuk, hogy A magyar Ugaron ciklus robbant ekkorát. A nemzeti önismeret, amely minden nép haladásának fontos feltétele, a legnagyobb európai magyaroknak Apáczai Csere Jánostól Kazinczyig mindig emésztő gondja volt. Adyban Nagyvárad óta élt, Párizsban tág nemzetközi perspektívát kapott, s a hazai politikai élet kérdései nyomán is világossá vált a gyötrő kérdés: mit ér az ember, ha magyar? Erre a cseppet sem könnyű kérdésre próbált meg válaszolni Ady A magyar Ugaron ciklusban olyan költeményekben kifejezni ezt - hogy csak a legjelentősebbeket említsük -, mint A Hortobágy poétája, az Ének a porban, A Tisza-parton, a Lelkek a pányván, A Krisztusok mártírja, Találkozás Gina költőjével, s persze A magyar Ugaron. A kérdést hosszú idő után először úgy teszi fel valaki, hogy nem a dicső magyar múltat kérődzi vissza és nem a magyar nép eleve tragikusnak rendelt sorsából indul ki, hanem jó történelmi érzékkel a kis népek reális lehetőségeit veszi számba.

A Tisza-parton

A Tisza-parton című költemény címe már megteremti azt a belső feszültséget, melynek további működése hozza létre magát a költeményt. A Tisza-part és a Gangesz partja két pólust képvisel a rendkívül tömör költeményben. A Gangesz partja többjelentésű jelkép: nemcsak a keleti származást (a magyarságét és a költőét), hanem egy titokzatos, sejtelmes szép mesevilágot is szuggerál, amelyben a "finom remegések" megteremhetnek; az ellentétét mindannak, amit Ady Magyarországa jelent. A távoli és a múltbeli álomvilággal szemben a második szakasz a jelenlegi és az itteni kiábrándító valót "mutatja be". Itt egyetlen tömör szimbólum helyett egyszerűen felsorolja azokat a fogalmakat, melyek együttesen jelentik a félfeudális Magyarországot Ady számára: "Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók". A vers ritmikája is megváltozik a második strófában, s a két versszak szembenállása különböző értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Milyen derűs-vidám kép Aranynál az "ösztövér kútágas hórihorgas gémmel", Ady gémeskútja pedig a csatornázás korában valami őskori lelet ócskaságával hat, ami az egész táj hangulatát kietlenné teszi. A malomalja, ahol a régi faluközösségekben a tekintélyes gazdák hányták-vetették meg a falu közügyeit, Adynál a felelőtlen politizálgatás jelképe lett, a fokos pedig a betyárromantikából sötétült a brutalitás szimbólumává.

A Hortobágy poétája

Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik A Hortobágy poétája című költeményben is. Az ellentét a szimbolikus jelentésű művészportré s a durva környezet kontrasztja. A "kúnfajta, nagyszemű legény" befelé élő, érzékeny lélek; finom lelki rezdülések kínozzák, az élet mámorító érzései foglalkoztatják. Már az első strófában is érezzük: "a híres magyar Hortobágyon" nincs szükség ilyen emberre. A csorda-népek a szívből nőtt szépség virágvoltát észre sem veszik: egyszerűen "lelegelik". A nóta "eltemetésével" az utolsó strófában beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, a dal elveszett a durva műveletlenségben. A poétasors itt az elnémulás.
Az Új versek kritikái a legérzékenyebben a kötet verseinek újszerű zenéjére reagáltak. Bíró Lajos, a Párizst is megjárt jóbarát szerint "belső muzsikájuk van ezeknek a verseknek..., amelyeket nem lehet mértékkel és verslábakkal kihozni. A szó nála...új színt kap, új erőt, új érccsengést". Ady nem jó vagy rossz jambusokat írt, hanem helyreállította a magyar beszéd és a magyar vers ritmikájának összhangját. A legjellegzetesebb Ady-dallam már az Új versekben jól hallható, például A Hortobágy poétájában: a verszene lényegét dallamegységekkel közelíthetjük meg. ("Csordát őrzött és nekivágott", illetve az utolsó versszak utolsó sora.)

A magyar Ugaron

Ady művészi törekvésekben és életformában messze szakadt már a feudális, falusi Magyarországtól: egy újfajta, kritikai jellegű önszemléletet tudatosított. A magyar Ugar Ady legszerencsésebb, mert legmélyebbről megfogott és legtöbbet magába sűrítő szimbólumai közé tartozik. A vers belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földdel, a szent humusszal; a virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gizgazok, a vad indák kerülnek szembe. A versnek lefelé menő kompozíciója van. Az 1-2. versszakban az ébresztő, felfedező, cselekvő szándék az aktív, de a 3-4. strófában már az Ugar válik cselekvővé: a dudva, a muhar, a gaz húz le, fed be, altat. Az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költő, a művész) sorsa az aláhullás, a közönségességben való elveszés. A csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok elbukását.

A hiányérzet versei

Ady nemcsak a megbotránkoztató szerelem merészségét vállalta, hanem azt is, amit mások nem mertek kimondani: a vér mellett az élet másik nagy mozgatóereje az arany, a pénz. Nagy szerepet kapott korai költészetében a pénz és a szerelem motívuma s a halál gondolata. Örökösen apró pénzgondokkal küszködött. Párizs luxusában döbbent rá igazán a maga szegénységére. Szemében mindenható hatalommá vált a pénz, az arany. Az élet a modern világban a pénzért folytatott harc csataterévé változott. Ilyen jellegű költeményei először a Vér és arany ciklusban kapnak helyet (Mi urunk: a pénz).

Harc a Nagyúrral

A pénz-motívum reprezentatív nagy verse a Harc a Nagyúrral. A gyors cselekvés, az igék nagy száma, a szaggatott előadás és a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelít. Feltűnő a versben a felzaklató ismétlések nagy száma. Az 1. versszak a félelem, a fenyegetettség érzését sugallja. Szembetűnő a megöl szó háromszori előfordulása s a kapkodó, lihegő mondatok rövidsége. A költő látomásában az embert elpusztítani akaró hatalom disznófejű Nagyúrrá vált. Mindezek ellenére ott munkál a küzdeni vágyás is: "ha hagyom". A későbbiekben az ember és a nem-emberi szörny harca kiélezettebben folyik: a lírai hős először hízeleg a szörnynek, majd könyörgésbe vált át - erre a rém gúnyos nevetéssel válaszol. A 4-7. strófákban a lírai én drámai monológja következik. A 9-10. versszak a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a megalázott emberség harcba száll a süket közönnyel. De a mitikussá növesztett összecsapás ("ezer estre múlt ezer este") is hiábavaló. A küzdelem a reménytelen helyzet ellenére is tovább folyik. A költeményben ott van a mégis-morál szépsége - a Harc a Nagyúrral nem csupán dekadens életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg, hanem a vele való szemeszállást is. A mindenféle embertelenséget megtestesítő szörnnyel szemben a harcot még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni.

Halál-versek

A halál, a halálvágy korán megjelent Ady költészetében, s a Vér és arany kötetben már önálló ciklust is kapott (A Halál rokona). A halál már a francia szimbolistáknál is nagy szerepet töltött be: nemcsak az élet lezárását jelentette, hanem egy új, ismeretlen világ nyitányát is. Különösen szembetűnő ez Baudelaire A Halál című ciklusában. A dekadencia a művészetben azon tendenciák összefoglaló elnevezése, amelyek a társadalmi rendszer elavulására reagálnak. Jellemzői a pesszimizmus, a beteges emberi vonások előtérbe állítása, a mitikus őskultusz, egészében véve a passzív elutasítás. A kor felfogása szerint az érzékeny lelkű "Művész" megkülönböztető jegye lett a betegség. A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a fáradt, beteg lélek menedéke lett. Ady - életmódja miatt is - állandóan lehangolt, rosszkedvű volt. Életének állandó társa, "rokona" volt a Halál, de mint jó barát.

Párisban járt az Ősz

Ady halál-motívumot tartalmazó versei közül az egyik legismertebb és legszebb a Párisban járt az Ősz, melyet 1906 nyarán írt Párizsban. A vers a Vér és arany kötetben A Halál rokona ciklusban kapott helyet.

A költemény címe már egy megszemélyesítés, a az Ősz nagybetűvel kezdett szó nem hagy kétséget affelől, hogy egy szimbólummal állunk szembe. A vers első sora szinte a cím ismétlése, azzal a különbséggel, hogy egy pontos időhatározóval ("tegnap") és a járt helyett "beszökött" szóval egészíti ki, illetve cseréli fel a költő. Az 1. strófában egyik sorról a másikra mind pontosabb leírást kapunk a vers tulajdonképpeni alapállásáról: Szent Mihály útján, kánikulában, halk lombok alatt suhan az Ősz. Az 1. versszak sejtelmességét, titokzatosságát fokozzák a módhatározók is: "beszökött", mintha valami nemkívánatos jelenség lenne, "suhant nesztelen", nehogy zajt keltsen. A halk lombok rezdületlensége is erre a titokban való érkezésre utal. A harmadik sor halk lombjai külön figyelmet érdemelnek hangszimbolikai szempontból. Az "l" és az "m" hangok kellemességet, lágyságot sugallnak, s kiegészülnek a szintén megnyugtató hatású mély magánhangzókkal, az "o" és az "a" betűkkel. A tér fokozatos szűkítése a negyedik sorban teljesedik be, ahol belép a versbe a lírai én, egyes szám első személyben; ez a lírai én fog elkísérni bennünket a költemény végéig.

A következő versszak (2.) a "ballagtam" igével való kezdése kitűnő folytatása az előző versszak hangulatának: az eltűnődő nyugalmat, merengést asszociálja. Ebből az elégikus borzongásból fakadnak a könnyen születő és hamar ellobbanó impresszionisztikus "kis rőzse-dalok". Ezek a "kis rőzse-dalok" égtek a költő lelkében, kifejezve annak hangulatát (a strófát nevezhetjük hangulat-lírának is). A második strófa harmadik sorának alliterációi, szinesztéziája és igényes szóhasználata ("Füstösek, furcsák, búsak, bíborak") hangsúlyozza a költő pillanatnyi lelkiállapotát. Az Ősz, a rőzse-dalok és a "meghalok" egybekapcsolása, az Ősszel, vagyis az elmúlással való találkozás még nem tragikus: az a halállal kacérkodás teszi csak bússá a dalokat, amely Ady oly sok költeményében megtalálható (A Halál rokona, Halál a sineken). Ellensúlyozza ezt az érzést az élet örömeit jelképező kánikulai forróság, a sugárút nyüzsgése és a Szajna-part.

Miután az Ősz beszökött Párizsba, nesztelen suhant a rezzenéstelen lombú fák között, s találkozott a lírai énnel, most, a 3. versszakban el is éri őt és súg neki valamit. Valamit, amitől "Szent Mihály útja beleremegett". Az Ősz-lírai én találkozása csak itt válik tragikus élménnyé. A költemény második fele ettől kezdve izgatott, remegésekkel teli, titokzatos. Az első két strófára jellemző nyugodt csöndbe a "züm-züm" hangutánzó szavak viszik be a nyugtalanságot. Míg a költemény első felében a költő ballag, az Ősz beszökik, suhan, addig most a főút beleremeg, a levelek röpködnek, az Ősz kacagva szalad. A harmadik versszak utolsó sorában az Ősz a maga faleveleivel gúnyosan kacag vissza a költőre.

Az utolsó strófában (4.) már a belső rettenet vetítődött ki a külvilágra: itt már a pusztulás baljós hangulata lesz úrrá. A teljes élet szépségeire vágyó, az élet értelmét kereső ember eljutott a megsemmisülés tragikus felismeréséig, a tehetetlenség bénító érzéséig.

Világháborús költészete

1914-ben kitört az első világháború, s ettől kezdve Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. Felrémlett az általános elembertelenedés szörnyű lehetősége is. Költeményeiben a háború metaforái a "nagy Tivornya", "elszabadult pokol", "Téboly", "gyilkos, vad dúlás". Ady háborús verseiben új küldetéstudat fogalmazódott meg, átértékelődött a közelmúlt. A költő az első pillanattól érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól szembefordult a nacionalista ujjongással. Szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen, s különösen fájt neki, hogy a magyarság félrevezetetten vérzik a harctereken. A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében.

Emlékezés egy nyár-éjszakára

A halottak élén című kötet legelső nagy verse az Emlékezés egy nyár-éjszakára. 1917-ben íródott ez, amikor kezdetét vette a háború totális jellege. Emlékként idézte meg a vers fiktív énje a háború kitörésének rémületes júliusi éjszakáját: ezt jelzi a verszárásban szereplő "emlékezem" ige is. Ama különös éjszaka lidércnyomásos látomásának felelevenítése egyre több nyugtalanságot, izgatottságot hoz, zaklatottabbá válik a lélek állapota. Ezt a sorok következetlen váltakozása fejezi ki. A refrénszerűen vissza-visszatérő "Különös, / Különös nyár-éjszaka volt" a rácsodálkozást sugallja, s kulcsszóvá lép elő a "különös" szó. Pánikot, katasztrófaélményt közvetít a vers: minden a visszájára fordult, s az emberiség jövőjét kétségessé tette a reménytelen kilátástalanság. Fontos szerepe van a "volt" létigének, mely jelzi, hogy valami végzetesen és megmásíthatatlanul múlttá vált. Kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét.

A költemény az Apokalipszis angyalának látomásával indul. A Jelenések könyvében az angyalok harsonaszava idézte a földre a szörnyű katasztrófákat. Szétbomlott és összeomlott minden, mint ahogyan azt már a vers elején található baljós jelek is sugallták. A "méhesünk", a "csikónk" jelezte a volt családi békét, a meghitt hangulatot. Ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek: az ember erkölcsileg kicsinnyé törpült. Feltört a tudatalatti mélységből az ösztönvilág vadsága. A Gondolat, az embert emberré tevő gondolkodás részegen tántorgott. Úrrá lett az értelmetlenség, megőrült a világ. A költő bénán, a halál közelébe sodródva, reménytelenül, mégis az utolsó ítélet Istenére várva csak emlékezni tud. Ignotus szerint Ady "megírta a háború legnagyobb versét".

Ady szerelmi lírája

Ady életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. Az én menyasszonyom című verse még Lédával való megismerkedése előtt keletkezett, mellyel kesztyűt dobott azoknak az arcába, akiket megbotránkoztatott a táncosnővel való viszonya. Szokatlan hang volt ez a magyar lírában. A nagy szenvedély s az áhítatos életvágy szólalt meg a Léda-zsoltárokban. Léda igazi társ volt, nem csupán szexuális partner. Lázadás is volt ez a szerelem: Ady nyíltan vállalta a megbotránkoztatást kiváltó kapcsolatot. A csalódás rövidesen diszharmonikussá változtatta a kezdetben lázadó, ünnepi érzést, s napirenden voltak közöttük a súrlódások, féltékenykedések. Elválások és egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. A "megszépítő messzeség" tette igazán Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. Ez a viszony mindkettőjük számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és gyötrelem volt.

Héja-nász az avaron

A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron című költeményben. A jelképek vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást és céltalanságot sugallnak. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: egymás húsába tépés. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk. A rohanás vége a megállás, a lehullás az "őszi avaron", vagyis a halál - a héjanász az őszi avaron ér véget.

Lédával a bálban

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a költeményben. Sejtelmes vízió fejezi ki az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a "víg terem", tavaszi-nyári színeivel, a gyanútlan mátkapárokkal. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok dideregve rebbennek szét a "fekete pár" érkezésekor. A vers azt érzékelteti, sejteti, hogy nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött könyörtelenül ott lappang a boldogtalanság.

Örök harc és nász

Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége jelenik meg a Léda-versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek" paradoxonát mélyíti el.

Elbocsátó, szép üzenet

A Léda-regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége vetett véget 1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, s most halhatatlanságának gőgös magasából küldi szavainak halálos ütését Lédának.

Az ún. Csinszka-verseknek a szépség és az idill őrzése adja meg különös varázsát. A "gyilkos, vad dúlásban" ez a letisztult szerelem is védte a humánumot.

Őrizem a szemed

A vers az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása. Elsősorban a társra találás vigasza, a háború közepette a védő, óvó otthon békéje jelenik meg benne, s nem a szerelmi szenvedély.

Ady magyarság versei

Ady Endre, hazánk egyik nagy becsben tartott költője, aki olyat teremtett, ami csak kevés kortársának sikerült. Egy „újat” ami mindmáig megmaradt, és aktualitását sem vesztette el. Az ő költészetében teljesedik ki mindaz, amit az új eszmék, úgymond a nyugat magával hoz. Ady azt vallotta magáról, ő az igazi magyar, benne egyesülnek a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb vonásai. Volt alkalma hazánktól elszakadni, és megismerni a modernebb költészetet, mindezt, az irodalom központjában, ahol az új eszmék születnek: Párizsban. Így látta hazájának szomorú jelenét. Ez az, ami miatt nemzetostorozó, keserű hangvételű versei íródtak. Ezt a korszakát az Új versek legfontosabb, A magyar Ugaron ciklusában. Minden verse jelképes. Mély, olykor-olykor már elvont érzelmeket, életérzéseket tartalmaz, melyeket nehéz felfogni, de ha az ember megérti azokat, nagy igazságokra jöhet rá.

Egyik ilyen verse A Hortobágy poétája. Ellentétre épül a vers. A „Kúnfajta, nagy szemű legény” jelképezi a költőt. Ő egy érzékeny lélek volt, akit minden egyes érzés teljesen át tudta hatni, és el tudta gondolkodtatni. Inkább az életnek a varázsos, csodálatos értékei foglalkoztatják lelkét, és itt próbál menedéket találni. Úgy látja, a világnak bármely részén megbecsülték volna őt, és költészetét, de itthon, hazájában nincs rá igény. Beteljesedik a művész-tragédia. Úgy látja Magyarországnak nem lehet „poétája”, hanem sorsa az elnémulás. Ez jellemző arcepoetikájára is. A beteljesülés hiánya. Hasonló gondolatmeneten alapul A magyar messiások című műve is. A versből szinte árad a fájdalom, a reménytelenség a céltalanság. Ady ambivalens érzelmekkel fordul a magyar megváltókhoz, mert szükség van rájuk, haláluk mégis értelmetlen. Leírja a magyar messiások helyzetét, nekik sokkal nehezebb, mint másoknak, gondolva itt a magyar elmaradottságra. A Tisza-parton című verse is ellentétre épül. A két pólus - Tisza-part és a Gangesz partja. A két világnak az ellentmondása, a Gangesz partja, mint a költő lírai énje, és a Tisza partja, mint a valóság, a jelen. Ady elszakad a jelentől, és máshova, egy álomvilágba menekül el. De mégis itt van, itt eszmél fel. Ez a vers bemutatja, a költő mennyire idegen saját hazájában. Magyarországon kívül, Párizsban érezte jól magát. Erre utal, Páris, az én Bakonyom című verse is. Párizs és hazája ellentétben áll egymással. Megpihen Párizs szívén, a nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva. Árulónak érzi magát, hogy elmer szakadni hazájától. Bűnösnek érzi magát.

Ady tehát egy új élet hírnöke akart lenni, új korszakot akart nyitni a magyarság életében, fel akarta nyitni szemüket. Sokszor az akadályok, csak segítették, erőt adtak neki a tovább küzdésre. Mert ő látta, hogy van célja annak, amit formál, és ha az akkori nemzedékek nem is, de majd az azután következők meg fogják érteni. Egyes versekben viszont a küldetésnek a teljes lehetetlenségét látja(A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája). Ady sorsa a magyarság sorsa. A magyarság baja viszont az akarathiány, a tenni nem tudás, és Ady ebbe nem tudott beletörődni, de mégis van remény, és értelmet nyer minden:


„Mégiscsak száll új szárnyakon a dal {…}
Mégis győztes, mégis új és magyar.”


Stocker István 2000.04.17.

Látta: Imets Márta (A.J.É.SZ.I) – 5-öst kaptam rá

Ady Endre ÚJ VERSEK

Ezzel a kötettel berobbant a magyar irodalmi életbe, egyéni hangvitelt képvisel a kötet, tudatosan megszerkesztett alkotás.
A köteten négy ciklusra osztotta fel, a bevezető vers – Góg és Magóg fia vagyok….


I. Léda asszony zsoltárai (szerelmes versek).
II. Magyar ugaron (magyar valóság bemutatása).
III. A daloló Páris (magyar valóság ellentéte).
IV. Szűz Ormok vándora (eddig nem említett témák).



Góg és Magóg fia vagyok én …. 1906
Újfajta költői magatartást hirdet meg. Új élet hírnöke, messiás akar lenni, aki ráébreszti a magyarságot helyzetének kritikai önszemlé-letére. Hangja kihívó, dacos és ingerült. Ön-magát mindenkinél különbnek látja, mert azt gondolja, hogy benne a magyarságnak és a művésznek a legnevesebb vonásai egyesül-tek.
Küldetéstudat tragikus, mert a mártírságot elvállalja, mert hiába különb mindenkinél hi-ába elhivatott tisztában van küzdelmének re-ménytelenségével, mégis vállalja a harcot, ezt a dacos szembeállást „mégis”— morálnak nevezi Király István.

Lírai ars poetica (költői hitvallás) Saját illetve költészet feladata.
Párizsból hazatért költő vallomását tartalmazza hazájához fűződő viszonyáról és összefoglalja benne írói szándékait, kinyilatkoztatja a költői magatartását. Ha-zájához fűződő viszonya összetett, vállalja a sorsközösséget a magyarsággal, de úgy gondolja, hogy a nép pusztulásra ítélt. Szeretné megmenteni, nem tagadja meg a hagyományokat, de modernizálni szeretne. A tragikus küldetés tudat sugárzik. Az „új” kifejezés 6*fordul elő, nem a nemzeti hagyománynak a tagadását jelenti, mert a jövő fejlődését a múlt vállalásával együtt képzeli el. A „mégis” kifejezés 4*ismétlődik meg, a dacot, a meg nem alkuvást tükrözi, a küzdelem vállalását akkor is ha reménytelen.

A magyar messiások (Vér és arany 1907)
A vers többszólamú és ellentéteket hordoz magában. Az első szólamban azt fogalmazza meg, hogy reménytelen és céltalan dolog Mo-on messiásnak lenni, mert a magyar valóság minden megváltási szándékot halálra ítél. Formailag a vers ennek az ellentétét su-gallja. Az első vsz.ban a mély mghzók vannak túlsúlyban, a 2.ban a magasak, ezért ez derűsebb. A számhatározók túlzása és a messiás szó alanyként és állítmányként való szerepeltetése játékos hatást kölcsönöz.



SZERELMES VERSEK

Az új versek szerelmes ciklusa már a címében is kihívó, ugyanis Ady nyíltan vállalja szerelmi viszonyát egy férjes asszonnyal, akihez zsoltárokat ír mint egy Istenhez. Szerelmi életben is másfajta értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. Verseiben a szerelmet nem feltétlenül harmonikus érzésnek ábrázol-ja, hanem küzdelemnek.,elválások és egymásra találások sorozatának. Nála a szerelem nem boldog beteljesülés, hanem inkább feszültséggel teli érzés. Az öröm hangjai ritkán szólalnak meg, szerelem rszint tragikus színezeteket kap. Néha a szerelem önző volta is megjelenik „Mert engem szeretsz”. Ellentmondá-sos érzésnek ábrázolja, vágyik is Léda közelségére és fél is tőle.

Héja násza az avaron
Turbékoló galamb pár helyett ragadozó héja pár szerepel a versképben, ami sötét színével már komor hangulatot kelt. A szerelmi nászhoz nem a tavasz évsza-kát, hanem az elmúlást is magában hordozó avart rendeli. A szerelmi nászt bántó hanghatások kísérik. A szerelmesek a nyárból az őszbe, a boldogságból a boldogtalanságba tartanak. A gyorsuló rohanás vége a pusztulás. Az itt megjelenő szerelem leginkább fájdalmas, gyötrelmes érzés. A vers nem Ady és Léda kapcsolatáról szól, hanem a szerelmi érzésről általában, minden fajta szerelmi kötődés sorsáról: céltalan, hiábavaló, pusztulásra ítélt.

Lédával a bálban
Ugyanazt a szerelem felfogást tükrözi.

Elbocsátó szép üzenet (Magunk szerelme)
Ebben a versben nem vesz végleges búcsút Lédától. Gőgös és kegyetlen hangon köszön el Lédától. Nemcsak az asszonyt, hanem az egész szerelmet tagadja meg.

Őrizem a szemed (Halottak élén)
A Csinszkával való kapcsolata ihlette a verset, az öregedő ffi szerelmi vallomása. Hiányzik a nagy szenvedély, mely a Léda zsoltárban még meg volt. Legin-kább a harmónia utáni vágy hatja át a verset. Nép dalok egyszerűségére emlékeztet a nyelvezete (ütemhangsúlyosan is ritmizálható) Az 1. És a 3. Vsz két pár-huzamosan megszerkesztett mondata a nyugalmat és a békét két ember idilli kapcsolatát ábrázolja. Lelki kontaktus és egymásba kapcsolódás. Ez az idill töré-keny, ugyanis a 2. Vszban utalásszerűen megjelenik a háború rettenete a világ zűrzavara, ami fenyegeti, bizonytalanná teszi ezt a kapcsolatot. Az utolsó vsz. ezt a bizonytalanságot erősíti meg, mert hiába szegül szembe az élet zavarosságával, a harmónia akarása és a szeretet vágy, ha az egyén és a világ sorsa is bi-zonytalan.


A MAGYAR VALÓSÁG (UGAR VERSEK)

Az Új versek c. kötetben a 2. ciklus, „A magyar ugaron” foglalkozik ezzel a témával.

A magyar Ugaron Ugar szó jelentése  pihentetni hagyott földterület
Adynál az Ugar szó szimbólummá válik, a magyar valóság jelképe lesz, amiben benne rejlenek az értékek, de a gazok elnyomják azt. Mo. feudális maradvá-nyokkal terhelt, falusias jellegű lehetetlenné teszi a művészi létet, kultúrálatlan. A 20. Szd. Elejének magyar művészi létére jellemző a provincializmus (szűk látókörűség, helyi problémák túl becsülése, a nemzeti arányú kérdéseket szem elöl tévesztik). A vers nem csak egy konkrét tájat ábrázol, ugyanis ez a táj vízi-óvá válik, ugyanis a magyar valóság és a művészi lét viszonyát fogalmazza meg. A tájban benne rejlik a gazdagság lehetősége, de a műveletlenség mindezt el-takarja.

Valóság (gaz, dudva, muhar)  Vágyak (buja, szenthumusz, szűzi, virág)

Az 1. És a 2. Vszban a lírai én cselekvő, keserűen tiltakozik a műveletlenség ellen.
A 3. És a 4. Vszban már az ugar válik cselekvővé, a lírai ént közre fogják a gazok, megakadályozzák a kibontakozásban, sorsa reménytelennek látszik.

Metonímikus kapcsolaton alapuló szimbólum az ugar.

A Hortobágy poétája
A Hortobágy a magyar valóság szimbóluma. A poéta kif. A művészi létre utal, ebben a versben 3. Személyre távolítja el a művészt magától. Ennek a versnek is a témája a magyar művész sorsa a magyar valóságban. Ez a művész külsőleg és belsőleg is különbözik a többiektől kifinomult lelkű érzékeny ember. A kör-nyezetét viszont a “Csorda” kifejezése jellemzi, ugyanis nem csak a táj, hanem a társak is lehetetlenné teszik a művészi kibontakozást. A “ lelkét” és a “ lele-gelték” szavak rímeltetése a művész keserű tragédiáját mutatják, és azt, hogy ez a környezet csak állati, vegetatív reakciókra képes, különös tragikumot köl-csönöz a művész sorsának. Hiába hivatott többre ez a költő – “nagyszerű” “szent dalnok” “alkonyatok és délibábok megfogták százszor is a lelkét.” – Sorsa az lesz, hogy idomulnia kell a környezetéhez, erre utal a káromkodott, fütyörészett szó.


DALOLÓ PÁRIS

Az új versek c. kötet 3. Ciklusa, az „ugar”-versek ellentéteként szerepel. Páris-i szimbólum minden értéket magában sűrít, ellentéte mindannak amit Ady itthon talált, a művészetek, a fény és a kultúra szimbóluma, vagyis Párizs képét idealizálja.

A Gare de l’Esten /a Keleti pályaudvaron / Vershelyzet: a lírai Én a fény városából hazaindul szülőföldjére, ezt a lelki állapotot érzékelteti a költemény.

A lírai Én viszonya Párizshoz ambivalens (ellentétes), szívesen maradna a művészet városában, de mégis nagyobb a hazához való kötődése. Párizst idealizálja „szép álmok szent városa” kifejezéssel, a magyar valóságot pedig „daltalan táj”-ként írja le. Nem csak a magyar valóságot kritizálja, tisztában van Párizs árnyoldalaival is.

Páris az én Bakonyom (Vér és Arany)
Páris sűrűje úgy rejti el a lírai Én-t, mint hajdanán a betyárokat bújtatta a Bakony. A két különböző táj azonosításában szintén ambivalens érzéseket fedezhe-tünk fel, hisz kötődik is a magyar tájhoz, emiatt fáj a fenyegetettség, de az, hogy Párizs a Bakonnyal azonosítja mégis azt jelenti, hogy igazából nem képes el-szakadni szülőhazájától.


SZŰZ ORMOK VÁNDORA
Új versek 4. ciklusa


Én menyasszonyom
Már megjelent az előző kötetben is Fantom címmel.
Új szerelem felfogását fejti ki benne, szakít a hagyományokkal, azt mondja, hogy az egy-máshoz tartozás a lapja egymás kölcsönös vállalás függetlenül minden külsőségtől, a testi szerelmet is a szerelem részének tekinti.

Harc a nagyúrral /úrversek /
A „pénz”-versek önálló ciklust a Vér és arany kötetben kapnak „Mi Urunk: A Pénz” címmel. A vers drámai párbeszédszerű mo-nológ, ami a balladákhoz válik hasonlóvá, a kezdésben található ismétlések és a tragédiát sejtető befejezés miatt is. A vers látomás, kiszolgáltatott keserű lírai én és egy ember ellenes szörny harca. A lírai én az életéért a szörny az ember elpusztításáért küzd. Nem csak egy egyszerű képről van szó, hanem a látomás az életet, mint harcot ábrázolja. A küzdelem mitikus méretűvé válik az élet és a halál határán folyik, az idő meghatározása is „alkony” ezt a határ helyzetet erősíti. Az arany a lehetőségek jelképe, melynek se-gítségével, a lírai én megvalósíthatja önmagát. Ennek elérésére először kedveskedik, felajánlja tehetségét, hízeleg és könyörög, de megalázkodása reménytelen, harcuk időtlenné válik, a lírai én elbukását sejteti.
Kocsi-út az éjszakában 1909 ??????



VILÁGHÁBORÚS KÖLTÉSZETE

Az I. világháború kitörésével Ady költészete is megváltozik, már 1908-tól válságot tükröznek kötetei, és ez a válság, most még jobban mélyül.
– a végső pusztulás réme is megjelenik költeményeiben, a remény hangjai alig-alig szólalnak meg.
– költői motívumai és magatartása is megváltozik, az eddig értékként megjelent holnap bizonytalanná válik, és az eddig értéktelennek tűnő tegnap az értékek hordozójává válik. A költő azt tekinti feladatának, hogy a tegnap értékeit megőrizze és átmentse a jövő számára.
– féltette a magyarságot, értelmetlennek tartotta a háborút, tiltakozott annak értelmetlensége ellen, és a nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálat váltja fel.


Emlékezés egy nyár éjszakára 1917
– A lírai ÉN a háború kitörésének éjszakájára emlékezik vissza, (azért válik fontossá ez a sorsdöntő pillanat, mert ekkor veszi kezdetét a háború totális jelle-ge, és valóban felrémlik a végső pusztulás lehetősége).

1-15. sor: - Általános képpel indul, a földet és az eget is magában foglalja a világvége látomása.
– Az égen és földön játszódó események az apokalipszis hangulatát erősítik fel, a mozgások fentről lefelé irányulnak és negatív élményeket hordoznak.
– A továbbiakban beszűkül a látomás a falusi hétköznapokra, a falusi idill semmivé foszlásról tanúskodnak a felsorolt baljós események.
16-38. sor: - Az ember megváltozását mutatja be.
– Az erkölcsi értékek visszájára fordulnak a világban, az értéktelen és a rossz válik uralkodóvá.
– Az eddig elfojtott barbárság, vadság tör a felszínre, az ember erkölcsileg kicsivé válik.
– A háború a világ metaforája lesz, „véres szörnyű lakodalom lesz”.
– Az értelmetlenség eluralkodását a részeg „gondolat” metaforával érzékelteti, ugyanis a gondolkodás volt az ami emberré tette az embert, most ez is el-veszni látszik.
39-48. sor: - A költemény gondolati tere a lírai Én lelkében végbemenő változásokra szűkül le.
– Azóta sem tud megszabadulni ennek a éjszakának a nyomasztó emlékétől, bénán megváltást remélve vár.

A mű azt érzékelteti, hogy a világ kettészakad eme bizonyos éjszaka előtti és utáni időszakra, valami végérvényesen megváltozott, ezt mutatja, hogy a műben 12* szerepel az elmúlást, a befejezettséget jelző „volt” létige.
– Az ebből adódó zaklatott lelkiállapotot nem csak a gondolati tartalom, de a formai is alátámasztja.
– Szabálytalan sorhosszúság.
– Szabálytalanul visszatérő refrén, melyben a „különös” kifejezést még ismétléssel is hangsúlyozza.
– Kezdetben megfigyelt megfigyelhető a sorok végeinek összecsengése, de ez egyre ritkábbá válik.

Az eltévedt lovas 1914
Ez a vers sem közvetlenül a háborút jeleníti meg, hanem azokat a szörnyűségeket melyeket az feltámaszt az emberben. A mű látomása az emberiség világmé-retű katasztrófáját érzékelteti.


– A vers központi alakja az eltévedt lovas.
– Az Ő alakja felidézi az európai kultúrában a sorsa értelmét kereső vándor jelentés tartalmát.
– Az eltévedt lovas az emberiség útvesztésének megszemélyesítője.
– Az út az élet metaforája, tehát a lovas az életben tévedt el, tért le a járható útról.
– Mindenképen magában foglalja azt a jelentést, hogy az emberiségre katasztrófa vár.
– A ló motívum az emberiség mellett a magyar nép képét is asszociálja az olvasóban.
– A látvány kísérteties jellegű, hisz a lovas alakja csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel.
– Jellemző rá az örökös soha célba nem érő ügetés, aki számára a jövő idősíkja nem jelenik meg, csupán a múlt és a jelen. Az első versszak megismétlődése a vers végén időtlenné teszi a bolyongást.
– A helyszín vizuálisan is megjelenik, ez lehet konkrét táj is, de a képzelet időtlen tája, ahol a civilizáció előtti ember elleniség támad fel úgy, mint ahogy az emberi lélekben nem csak a félelem és a szorongás jelenik meg, hanem a pusztító ösztönök is a felszínre törnek.
– A megjelenített időszak az elmúlás szörnyűségét idézi fel, hiszen hideg, nyirkos, ködös novemberről van szó.
– Az egész szimbolikus kép a pusztulást sejteti, az emberiség pusztulásának lehetőségét.
– A vers úgy kapcsolódik a V.H. szörnyűségeihez, hogy ebben a történelmi korban az ember elveszti az emberségét, ezáltal saját pusztulása sejlik fel

Ady Endre világháborús költészete

1914. júliusában olyasmi történt, ami az addigi világot és rendet alapjaiban rengette meg. Olyan háború kezdődött, ahol az emberi élet értéke nullára csökkent, ahol a becsületnek és lovagiasságnak immár semmi keresnivalója nem volt. A legszomorúbb mégis az, hogy ezt az embertelenséget emberek milliói éltették, rajongtak érte, és támogatták minden erejükkel. Kevesen voltak azok, akik észrevették a nemesnek és szentnek mondott háború mögötti valódi borzalmakat és pusztulást. Az emberiség közel járt ahhoz, hogy kiirtsa önmagát, és olyan folyamatot indított el, hogy az ember állandóan retteghessen ettől a kiirtástól. Ady észrevette ezt. Ady ragaszkodott a régi rendhez, rettegett, és féltette népét, a tébolyban meg tudott maradni gondolkodó embernek. Nem nézhette tétlenül a rémségeket, de tudta, hogy fegyverrel és harccal nem lehet békét hozni, ezért elkerülve a hadsereget, tollat ragadott és írt.
Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.
Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."
Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.
"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.
Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.
"És most mégis, indulj föl, erőm,"
Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."
1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."
A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.
Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.

Ady Endre világháborús költészete

1914. júliusában olyasmi történt, ami az addigi világot és rendet alapjaiban rengette meg. Olyan háború kezdődött, ahol az emberi élet értéke nullára csökkent, ahol a becsületnek és lovagiasságnak immár semmi keresnivalója nem volt. A legszomorúbb mégis az, hogy ezt az embertelenséget emberek milliói éltették, rajongtak érte, és támogatták minden erejükkel. Kevesen voltak azok, akik észrevették a nemesnek és szentnek mondott háború mögötti valódi borzalmakat és pusztulást. Az emberiség közel járt ahhoz, hogy kiirtsa önmagát, és olyan folyamatot indított el, hogy az ember állandóan retteghessen ettől a kiirtástól. Ady észrevette ezt. Ady ragaszkodott a régi rendhez, rettegett, és féltette népét, a tébolyban meg tudott maradni gondolkodó embernek. Nem nézhette tétlenül a rémségeket, de tudta, hogy fegyverrel és harccal nem lehet békét hozni, ezért elkerülve a hadsereget, tollat ragadott és írt.
Petőfi lángoszlopnak vélte a költőt, lángoszlopnak, ami vezeti népét keresztül mindenen. Adynak meg kellett felelnie ennek. Ő is népére gondolt, és megpróbálta kivezetni a zűrzavarból. De a világ addigra megváltozott. A költő nem lehetett már lángoszlop, a hatalmi politikába nem szólhatott bele senki. Lángoszlop helyett pislákoló lángnyelvecske lett Adyból, akire kevesen figyeltek fel, kevesen értették meg a háború valódi énjét. Hiába próbált meg mindent, hiába közölte folyamatosan verseit a Nyugat, kevesen vették észre a versek jelentőségét, és a közeledő katasztrófát. Ady nem tudta ezt kiheverni, jelentősen belejátszhatott halálába, úgy járt, mint Kasszandra, a trójai jósnő.
Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt. Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
"Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok."
Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi. Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
De szerintem legjobban Magyarország illik a képbe. Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában. Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. "Eltévedt, hajdani lovas" és "Hajdani, eltévedt lovas" jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani ("Vak ügetését hallani"), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó. Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd "múlt századok köde". Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.
"Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök" Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a "csupa" szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. "Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak." Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.
Egy másik nagyon fontos háborús vers, az Ember az embertelenségben, később íródott, a háború közepén, 1916 szeptemberében. Ekkor a Központi hatalmak minden fronton sikereket arattak, a keleti fronton visszaszorították az oroszokat, nyugaton a helyzet változatlan, a szembenálló felek beásták magukat, de a harcok még mindig Franciaország területén zajlottak, és angol segítséggel sem sikerült kiűzni a német hadsereget. Magyarországon teljes az elégedettség, de egyre többen veszik észre a háború valódiságát. Egyre több hadirokkant, súlyos sebesült érkezik haza a frontról, az utcákat ellepik a féllábú, félkarú kiszolgált katonák. A folyamatos győzelmek ellenére még mindig nem látható a fény az alagút végén. Ady még kétségbeesettebben ír, mint Az eltévedt lovasban. Ebben a versben már konkrétan beszél a háborúról és a hozzátartozó elemekről (puskatus, tiport országút, bekvártélyoz). A vers egy jajkiáltásnak tűnik, ami figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg valamiben, saját emberségünkben. Az első versszak (és a hetedik) a háború borzalmai sokkolásáról beszél, arról, hogy miként érik a költőt a hírek, és az egész háború. Hangsúlyossá teszi Ady a téboly szót azzal, hogy nagy kezdőbetűvel írja, és ezzel tudomásunkra adja, hogy a téboly milyen jellemző volt az egész időszakra, hogy szinte nem maradt normális ember, mindenki kicsit megbolondult a rémségekbe, még az is, aki nem harcolt, akinek nem kellett gyilkolnia. Móricz Szegény emberek című novellája arról szól, hogy a frontról hazatért katona mennyire nem tud visszailleszkedni a hétköznapi életbe, hogy otthon is az ellenségeket keresi, a jól védhető pontokat, a hídfőket. Elbeszéli, hogy mennyire megbolondul az ember a háborúban, hogy elveszti minden méltóságát, mindent, amire azt mondjuk: ember. Ady versében nem csak a harcoló katonák bolondulnak meg, hanem mindenki, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. Ezért próbál segíteni, hogy maradjunk emberek. Erre buzdít, és buzdítja magát a második versszakban, hogy ki tudjon állni újra az igazi értékek mellett.
"És most mégis, indulj föl, erőm,"
Nem számít már neki, hogy mi történik, hogy mi van ("Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? / Mindegy, indulj csak vakmerőn"), már csak a küldetés lebeg szemei előtt. A következő versben mondja ki a szentenciát. "Újból élő és makacs halott", amely feltámad a szent eszmék felmutatásáért, és sosem felejti a háború szörnyűségeit, a rémségeket, a puskatusokat. A negyedik versszakban megjelenik a valóság, az életkép, amiben a költő élt, és ahogy ő látta a háborút. Megjelenik a csucsai kastély, ahonnan Ady a háború egy részének szemtanúja volt. A következő versszak magáról szól. Arról, hogy nem jókedvében harcol eszméiért és az igaz értékekért, hanem mert a pusztulásra törő világ erre kényszeríti, mert nincs más, aki szívében őrizné az ellopott kincseket, az emberségességet. A hatodik versszakban felerősödik a jövő féltése (Adynál szintén nagy kezdőbetűvel, a megszemélyesítéssel érzékelteti, hogy mennyire is félti). Aztán eszébe jut ismét az, amiről az első versszakban szólt már, a felejthetetlen háború okozta sokk, a szenvedés, a kín. Talán felmerül a költőben, hogy érdemes-e folytatni a küzdelmet, érdemes-e küzdeni tovább a téboly ellen. Aztán az utolsó versszakban válaszol erre. Ismét él, és kiált másokért, mert úgy véli érdemes, talán megmenthet még valamit. Újra kikiáltja a nagy feladatot: "Ember az embertelenségben."
1918-ban az antant csapatai sorra kezdtek felülemelkedni a harcmezőkön. Gazdaságuk jobban bírta az anyagháborút, és képes volt a háború végén is kispihent, friss katonákat a frontra küldeni, az utánpótlás sem akadozott. A háború már teljesen megszokottá vált. Az emberek belefásultak a háborúba, nem vártak már tőle sem jót, sem rosszat. A már négy éve tartó állandó rettegés, a halál közeli élmények, és a borzalmak látványa megkeményítette a civil lakosság lelkét, nem tudtak már meglepődni, sem megcsömörleni. Ady erről ír a Krónikás ének 1918-ból című versében. Ez a végső állomása világháborús költészetének, s ez egyik utolsó verse is. Adyban kiteljesült a kétségbeesés, már ő sem hitt ekkorra semmiben. Lemondóan írta meg ezt a versét, értetlenül állva a történések sora előtt. A krónikás ének egy XVI. századi műfaj, a törökdúlás idején született sok ilyen, és a végvári harcok kegyetlenkedéseiről és borzalmairól adtak hírt. Ez elevenedett meg újra az első világháborúban. Ady szándékosan szerkesztette versét úgy, hogy az hasonlítson a XVI. századi műfajra. A versforma megegyezik a régivel, a rímképlet is hasonló, így a vers hangulata is jól beleillik a letűnt korba. Schöpflin Aladár szerint: "A háború szörnyű, fáradt unalmát nem lehet félelmetesebben kifejezni, mint a rímeknek ezzel a zuhogó egyhangú kattogásával, amely egy pillanatban zökken egyet, rémeset, ijesztőt."
A versben ötször fordul elő a 'jaj' indulatszó. Ez hűen tükrözi azt a lelkiállapotot, amiben a költő írhatta versét. Az 'ölnek' szó négyszer olvasható két versszakban, ráadásul a rím ezzel a szóval furán jön ki, nem passzol teljesen, a költő mégis benne hagyta, nyilván nem véletlenül. Ezzel jelzi a költő azt az elgépiesedést, ami az ölést jelenti az emberek számára (ez szintén megjelenik Móricz: Szegény emberek c. novellájában), az emberség már teljesen kihalt az emberekből, s Ady szerint ezzel teljesen eltörpülnek, lesüllyednek, még az állatokénál is alacsonyabb szintre ("vadakká törpültek"). Hogy milyen mindennapossá vált a halál, azt onnan láthatjuk, hogy már a kövér varjak is unják a hullát, régóta eszik már, és mindig van elég. A költő kétségbeesett, megrémült, nem a borzalmakon, nem az emberek elvadultságán, nem a varjakon, ezeket már ő is megszokta, hanem azon, hogy az emberek már meg sem csömörlenek. Ő fél ettől az egykedvűségtől, fél a nihiltől.
Ady egyik utolsó verse ez, nem sokkal megírása után meghalt. Nem ilyen halált kívánt magának, nem ilyet, hogy lássa beigazolódni baljóslatait. De látnia kellett, végig kellett néznie, és azt a szörnyű büntetést is, ami a háború után érte az országot. Nem tudom mennyire tudta ezt elviselni, de valószínűleg belejátszott a halálába.
Ady világháborús költészete számomra a legérdekesebb. Nagyon nagy téma ez, sok mindenről nem szóltam. Írhattam volna még az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről, a Mag hó alatt -ról, a Halottak élén -ről, és sok másik versről, de szerintem ez a három vers, amit kiválasztottam, tükrözi legjobban a költő egész hitvallását, gondolkodását a háborúról. Ez a három vers mutatja be jól, miként változott Ady, amint változott a háború, az emberiség, az egész világ. Ezek tükrében elfogadhatóbbá válik az az ésszerűtlen és felelőtlen párkapcsolat, ami Ady és Csinszka között volt. Miután megértettük a költő lelkét a háborús verseiből, elfogadhatóvá válik ez a mérhetetlen ragaszkodás a nála jóval fiatalabb lányhoz, a kapaszkodás a szakadék szélébe, hogy megmaradhasson az, ami volt, hogy ne vesszen el a téboly forgatagában.